Ülök a parton. A hőmérő higanyszála éppen csak átlépi a nullát, a párától alig látni a túloldali nádast. Nincs büfé, nincs murvázott beálló, nincs Wi-Fi, és ami a legfontosabb: nincs mellettem senki tízméteres körzetben. Csak a csend van, a sár, és a víz sötét, kifürkészhetetlen mélysége. Sokan kérdezik tőlem, miért kínozom magam itt, ahelyett, hogy egy kényelmes magántavon húznám a halat tizenöt percenként. A válasz egyszerű: mert az már nem horgászat volt. Az ipar volt.
Nem tegnap vettem a kezembe horgászbotot. Gyerekkorom óta ez az életem része, a véremben van a vízparti lét. Végigjártam a szamárlétrát, a mogyoróvesszőtől a spiccbotig, a fenekezéstől a modern technikákig. Húszéves voltam, amikor először szippantott be a bojlizás világa. Akkoriban ez még varázslatnak tűnt. A kémia, az etetési stratégiák, a tudatosság… imádtam minden percét.
De ahogy teltek az évek, valami megváltozott. Nem a módszerrel volt a baj, hanem a környezettel, ahová ez az iparág terelt minket.
A „Pontygyár” Illúziója
Egyre többet jártam a népszerű, agyontelepített kockatavakra. Tudjátok, miről beszélek. Ahol a halaknak már nevük van. Ahol előre tudod, hogy a 3-as állásról a kék bójáig kell dobni, és ha beszorsz 2 kiló pelletet, akkor 1 órán belül jön a kapás.
Eleinte élveztem a sok akciót. De aztán elkezdtem figyelni a részleteket. A kifogott halak szája… az valami borzalmas volt. Szétcincált, rojtosra tépett, papagájcsőrre emlékeztető sebek. Ezek a halak nem vadállatok voltak többé, hanem cirkuszi idomított lények, akiket naponta háromszor rángattak ki a partra egy fotó kedvéért. Eltűnt a tisztelet, eltűnt a kihívás, és ami a legfájóbb: eltűnt a vadászat élménye.
Olyan volt az egész, mintha vadászat helyett bemennék egy karámba tehenekre lőni. Biztos a találat, de hol a dicsőség? Egy nap, egy különösen „sikeres” (értsd: unalmas) peca után, ahol a tizedik ugyanolyan tükröst engedtem vissza, összepakoltam. Ránéztem a drága felszerelésre, a méregdrága bolti csalikra, és azt mondtam: Elég.
Irány a Vadvíz: Ahol a Halnak Becsülete Van
Akkor döntöttem el, hogy visszatérek a gyökerekhez. A csatornákhoz, a folyókhoz, a vadvizekhez. Oda, ahol nincs halőr, aki megmondja, hova dobj. Itt a sikernek más mértékegysége van. Itt egyetlen, háromkilós nyurga többet ér, mint a „kockatóban” egy húszas. Mert ez a nyurga hibátlan. Az úszói, mint a pengék, a pikkelyei, mint az aranypénzek, a szája pedig érintetlen. Ez a hal nem azért vette fel a csalit, mert éhezik a túlzsúfolt vízben, hanem mert sikerült túljárnom az eszén az ő természetes birodalmában.
De a vadvíz nem adja könnyen magát. Itt szembe kell nézni a dzsungellel. A töklevéllel, a bedőlt fákkal, az iszappal… és az ellenséggel: a törpeharcsával.
A Saját Út: Miért kezdtem el Golyót Gyúrni?
Ahogy elkezdtem járni a csatornákat, hamar rájöttem, hogy a boltban kapható „csodagolyók” itt elvéreznek. A legtöbbjük túl puha, túl hivalkodó, vagy egyszerűen nem bírja azt a gyűrődést, amit egy vadvíz diktál. Bedobtam a márkás bojlit, és egy óra múlva üres horgot tekertem ki, vagy egy jóllakott törpeharcsa vigyorgott rám. A vadvíz nem kéri a marketing-szöveget. A vadvíz anyagot kér.
Ezért döntöttem úgy, hogy a kezembe veszem az irányítást. Nem akartam többé kompromisszumot kötni. Elkezdtem kísérletezni. Olyan csalit akartam, ami PÁNCÉLKÉNT viselkedik. Ami kibírja a törpeharcsa rohamát. Ami 12 óra múlva is ott van a hajszálelőkén, és várja azt az egyetlen, öreg pontyot, aki lehet, hogy csak hajnalban merészkedik elő.
Ez nem a spórolásról szól. Sőt. Aki már csinált minőségi bojlit, az tudja, hogy a jó alapanyag drágább, mint a bolti tömegtermék. De nem érdekelt. Nekem a bizalom kellett. Tudnom kell, hogy ami a vízben van, az „fog”.
Így született meg a Raw Carp koncepciója. Ez a blog nem arról fog szólni, hogy milyen ügyes vagyok. Arról fog szólni, hogyan küzdök meg a elemekkel. Hogyan faragom a csalit, hogyan keresem a helyet, és hogyan élem meg azokat a napokat is, amikor a természet győz.
Jelenleg is tesztelem a saját receptjeimet. Vannak napok, amikor működik, és vannak, amikor újra kell gondolnom az egészet a laborban. De ez az én utam. Nyers, őszinte és kompromisszumok nélküli.
Ha te is unod már a műanyag horgászatot, és érzed a hívást a vadon felé, akkor tarts velem. Itt nem lesznek titkok, csak a kőkemény valóság.
Üdv a Vadvizen. Sysco – Raw Carp
