🌊 A HOMOKHÁTSÁG ÉRVERÉSE

Van a térképen egy vonal. Aki nem ismeri, annak csak egy kék csík a sok közül, egy a Kiskunság végtelen csatornahálózatából. De aki egyszer is állt már a partján novemberi ködben, vagy hallgatta a nádas susogását a nyári csillagos ég alatt Solt vagy Akasztó határában, az tudja: ez több, mint víz. Ez a táj lelkiismerete. Ez a Dunavölgyi.

Ahhoz, hogy megértsük, miért ilyen nehéz, miért ilyen szeszélyes és miért ilyen csodálatos ez a víz, nem elég a felszínt kapargatni. Le kell ásnunk a gyökerekig. Vissza kell mennünk oda, ahol még nem volt itt semmi, csak a pusztító szélsőségek birodalma.

Ez a történet nem a halakkal kezdődik. Hanem az emberekkel, akik a puszta két kezükkel, a sárral és a faggyal küzdve vájták ki ezt a medret, hogy mi ma ott ülhessünk a botjaink mögött.

1. A Kettős Átok Földje

Utazzunk vissza gondolatban a XIX. század végére, a XX. század elejére. A Duna-Tisza köze, ez a hatalmas, homokos és szikes vidék ekkoriban egy skizofrén táj volt. A természet kegyetlen játékot űzött az itt élőkkel.

A terület egy lefolyástalan teknőként viselkedett. Amikor jöttek a nagy esőzések és a hóolvadás, a víz nem tudott hová folyni. A mélyebben fekvő területek, a szántók és legelők hónapokra víz alá kerültek. Mocsárvilág alakult ki, de nem az a fajta, ami életet ad, hanem ami elveszi a megélhetést. A belvíz volt az úr. A tanyák falát feláztatta, a termés elrohadt, a jószágok betegeskedtek.

Aztán fordult az évszak, és jött a másik véglet: a gyilkos aszály. Mivel a vizet nem tartotta meg semmi, a nyári nap hetek alatt kiszívta az életet a földből. A mocsár helyén kirepedezett, cserepes felszín maradt. A szél felkapta a homokot és a sziksót, és vitte a semmibe. „Átokföldje” – suttogták az öregek.

Kellett egy megoldás. Egy vízi út, ami képes levezetni a felesleget, amikor túl sok van, és ami (később) képes vizet adni, amikor a föld szomjazik. Így született meg a Dunavölgyi-főcsatorna álma. Egy mesterséges artéria a Homokhátság testében.

2. A Kubikosok Katedrálisa

Ma, amikor egy modern kotrógép egyetlen nap alatt képes több száz köbméter földet megmozgatni, légkondicionált fülkéből irányítva, szinte felfoghatatlan az a fizikai teljesítmény, ami a DVCS mögött áll.

Ezt a csatornát nem gépek építették. Ezt a csatornát izmok, inak, csontok és az emberi akarat építette. A „kubikosok”. A magyar vízgazdálkodás névtelen hősei. Szegényparasztok, nincstelenek, akik az ország minden részéről sereglettek ide, hogy a puszta létfenntartásért cserébe megváltoztassák a térképet. A nevüket a „kubikról”, a köbméterről kapták – mert annyi fizetséget kaptak, amennyi földet a talicskájukkal megmozgattak.

Képzeljük el a látványt a múlt század első felében: Férfiak százai, sőt ezrei, hangyabolyként nyüzsögve a leendő mederben. A felszerelésük primitív volt. Egy élesre fenyt ásó. Egy falapát. És a legfontosabb: a talicska, vagy ahogy ők hívták, a „kordé”. A lábukon nem volt vízálló gumicsizma, Gore-Tex bakancs. Bocskor volt, vagy rongyokba tekert lábbeli, ami pillanatok alatt átázott a hideg, agyagos sárban.

Télen a fagyott földet csákányozták. Tavasszal és ősszel térdig gázoltak a ragadós sárban. Nyáron a tűző napon, árnyék nélkül hordták a földet a gátakra. Napi 10-12 köbméter földet mozgatott meg egyetlen ember. Ez tonnákban mérhető súly. Minden egyes nap.

A Dunavölgyi-főcsatorna medre úgy lett kialakítva, hogy a víz gravitációs úton, lassan csordogáljon északról délre. A mérnöki precizitás és a nyers erő találkozása ez. Amikor ma leülsz a partra, és leszúrod a bottartót, gondolj arra: valaki, talán száz évvel ezelőtt, pont azon a ponton izzadt vért, hogy ez a víz itt lehessen. A partoldal minden métere emberi kéz munkája.

3. A Szik Kémiája – Miért más ez a víz?

A Dunavölgyi nem egy átlagos magyar víz. Aki horgászott már a Balatonon, a Tiszán vagy egy bányatavon, az azonnal érzi a különbséget, amint meglátja a DVCS színét.

A kulcs a talajban van. A Kiskunság talaja szikes, agyagos, magas sótartalmú. Ez a közeg határozza meg a víz karakterét. A DVCS vize ritkán kristálytiszta. Még a legnyugodtabb téli napokon is van egyfajta sajátos, opálos, „tejeskávés” vagy zöldes-szürkés tónusa. Ez nem kosz. Ez az ásványi anyagok tánca. A kolloidális részecskék, amik a szikes talajból oldódnak ki, folyamatosan lebegnek a vízben.

Horgászszemmel ez mit jelent?

• Fénytörés: A fény nehezebben hatol a mélybe. A halak, még a sekélyebb, 1-1,5 méteres vizekben is bátrabban mozognak nappal, mint egy kristálytiszta bányatavon. A rejtőzködés itt könnyebb.

• Kémhatás: A víz pH-értéke lúgosabb az átlagnál. Ez alapjaiban határozza meg, milyen táplálékállatok (kagylók, csigák, lárvák) élnek meg benne. És mivel a ponty azt eszi, ami van -> ez határozza meg a ponty ízlését is. (Ezért működnek itt máshogy az aromák!).

• A „Szikes Hús”: Az itt élő halak húsa, izomzata más. A „kemény vízben” nevelkedett pontyok hihetetlenül erősek. A fárasztás során egy 5 kilós dunavölgyi tőponty felveszi a harcot egy 10 kilós tavi halál. A bőrük vastagabb, a pikkelyeik keményebbek, a színeik sötétebbek, alkalmazkodva a meder tónusához.

4. A Seb Begyógyul – A Dzsungel Születése

A csatorna elkészültével a természet azonnal elkezdte a visszahódítást. A mérnökök egyenes vonalakat húztak, de a víz és a növényzet gyűlöli az egyenest.

A partokon megjelent a nád. Először csak foltokban, aztán összefüggő falakat alkotva. A gyékény benyomult a sekélyebb részekre. A fűzfák, amik a víz közelségét érezték, gigantikus méretűre nőttek, ágaik a vízbe hajolva természetes búvóhelyeket képeztek. A víz hordaléka a kanyarokban lerakódott, zátonyokat és gödröket építve a meder alján.

Az 1950-es, ’60-as évektől kezdve, ahogy kiépült a modern vízgazdálkodási rendszer (zsilipek, szivattyútelepek, kapcsolat a Dunával), a DVCS végleg „beállt”. A Duna vize frissességet és utánpótlást hozott, de a csatorna megőrizte a mocsári, vadvízi jellegét.

Mára a Dunavölgyi egy „zöld folyosó” a sárga pusztaságban. Egy önálló ökoszisztéma, ahol a vidra, a jégmadár, a mocsári teknős és a kapitális ponty ugyanúgy otthon van. Már nem látszik rajta az ásónyom. Olyan lett, mintha mindig is itt lett volna. Pedig minden cseppjéért megküzdöttek.

Ez volt a kezdet. De a víz önmagában csak egy közeg. A következő részben alámerülünk a felszín alá. A II. Részben felfedezzük a Dunavölgyi láthatatlan világát: a meder titkos térképét, az iszap és a kagylópadok harcát, és azt, hogyan választják ki a lakhelyüket a legnagyobb öregek ebben a labirintusban.

Szerző: Sysco Rovat: Vizek / DVCS Monográfia

A képek illusztrációk